|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Oprea, Florian 2008. január 15.Három szekusügynök fedőnevét hozta nyilvánosságra nemrég Tőkés László: a Bibliotecarul fedőnév alatt jelentő Gálfy Zoltán nyugalmazott teológiai professzort, a Farkas, majd Petrescu fedőnevű Bányai Ferenc temesvári lelkészt, illetve saját húga férjét, a Stelian fedőnéven jelentő dr. Barta Tibor volt kolozsvári, jelenleg Budapesten élő orvost, orgonaművészt vélte felismerni. A jelentések tanúsága szerint dr. Barta Tibor nem csak őt, édesapját, dr. Tőkés István teológiai professzort és püspök-helyettest, hanem saját feleségét, Tőkés Eszter fogorvost is rendszeresen besúgta. Tőkés László dossziéjának iratanyagából – amelynek egyes részeit a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület honlapján is közzétettek – kiderül, hogy Stelian többek között a következő témakörökben jelentett Oprea Florian szekusezredesnek:1. Adatgyűjtés és memorandum készítése az 1985 novemberében Budapesten megrendezett Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezletre, valamint az értekezletre készített írásbeli anyag határon túlra csempészése. A dokumentumból kiderül, hogy Tőkés László az adatgyűjtés tekintetében a forrás („sursa”), azaz Stelian segítségét is kikérte. Az Oprea Florian által jegyzett kiegészítésből pedig megtudható: Tőkés Eszter fivérének, Lászlónak bizonyos anyagait őrizte, hogy azokat kicsempéssze külföldre; 2. Tájékoztatás arról, hogy a Tőkés-család a Szabad Európa Rádiót hallgatja, és hogy Tőkés István Kanadába szeretne utazni. (1985. IX. 25.); 3. Jelentés Haraszti Miklós magyarországi író, Király Károly, Tőkés István és Tőkés András találkozásairól; 4. Tőkés László „rendszerellenes” írásai, amelyeket külföldre próbált csempészni, illetve azok átadása Stelian által a Szekuritáténak, tanulmányozás végett (1985. X. 26.) 5. Tőkés István, Tőkés Eszter és Cseke Éva (Cs. Gyimesi Éva), illetve Doina Cornea és Cseke Éva kapcsolatai; 6. Dátum nélküli dokumentum arról, hogy „stimulálás” végett az illetékes államvédelmi hatóság 5000 lejt irányoz elő Steliannak; 7. Tőkés László kézzel írott, a Szekuritáté kezébe került, 1986. április 28-án keltezett levele, amelyet – Tőkés Eszter állítása szerint – Barta Tibor sógorához intéz, és a püspök szekusdossziéjából került elő. Tőkés Eszter: soha nem hittem volna, hogy egy olyan nagy magyar, mint ő, képes ilyesmit tenni – jelentette ki dr. Barta Tibor volt felesége. Alapos a gyanú, hogy férje azonos a Stelian fedőnevű ügynökkel. Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor mély megdöbbenésének adott hangot. Gyimesi Éva szerint a Stelian név fedheti a lehallgatást magát. A Stelian, mint „sursa” egyszerűen lehet a lehallgatás fedőneve, aminek alapján a magyar szöveget valaki a kazettáról lefordította románra, és vagy szó szerint, vagy kivonattal csatolta. Cs. Gyimesi nem gyanúsítja Barta Tibort, sőt, kizárja, hogy ő lenne ez a személy. Barta Tibor a Szabadságnak telefonon határozottan kijelentette: Az a személy, akit a püspök úr említ, nem én vagyok. „Engem soha az életben sem civil, sem katonai, sem más hírszerzői szervezet nem keresett meg, titkosszolgálati emberrel semmilyen kapcsolatban nem voltam, és nem is óhajtok lenni. ” Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) elnöke a Szabadságnak megerősítette: Tőkés László hivatalosan is kérte a dossziéjában előforduló besúgok fedőnévének a leleplezését. – Az ügy folyamatban van. /Papp Annamária: Ember vagy lehallgatókészülék volt-e Stelian? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./2008. január 16.Újabb dokumentumok kerültek napvilágra Lászlóffy Aladár költőnek a Szekuritátéval való feltételezett együttműködéséről. Könczei Csilla kolozsvári néprajzkutató Transindex interenetes portálon szekusblogján ismertette a „Tamás” fedőnevű ügynök jelentéseit. A dokumentumok szerint 1963–1965 között „Tamás” kilencszer jelentett a kommunista titkosszolgálatnak az akkoriban nyomdai munkásként dolgozó Könczei Ádámról. „Both Pál” ügynöktől származó, 1965. június 9-én keltezett jelentés utóiratában Florian Oprea szekus főhadnagy megjegyzi: „Lászlóffy Aladár a mi Tamás ügynökünk”. (Több információ is arra utal, hogy Florian Oprea 1976-ban kiadott Jogos önvédelem című regényét éppen Lászlóffy fordította le). Tartótisztjei azt a feladatot bízták a „Tamás” fedőnevű ügynökre, hogy kövesse és értékelje az „ellenséges nacionalista megnyilvánulásokért” megfigyelt Könczei Ádám folklorisztikai tevékenységét. „Tamást” különösen érdekelte Könczei előkészületben lévő, Ősz János székely mesegyűjtő hagyatékát feldolgozó könyve, amelynek kapcsán jelentéseiben elismerően nyilatkozott Könczei munkastílusáról, szakmai lelkiismeretességéről. „Tamásnak” a tartótisztjével 1965. május 20-án megejtett találkozóján N. Dumitrascu ezredes utasítást adott az ügynöknek a hálózatból való eltávolítására, mivel nem volt becsületes a szervekkel folytatott együttműködés során. Ezután „Tamás” már nem is kapott újabb feladatot. Könczei Csilla szerint édesapja megfigyelési dossziéjában az általa eddig közzétett dokumentumokban tűnik fel a „Tamás” névre keresztelt besúgó, akinek kilétére akkor derül fény bizonyosan, amikor a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság megnevezi az iratokban szereplő ügynököket. Az átvilágító testület 2007. novemberi átirata értelmében eddig Marosi Péterről, az Utunk irodalmi hetilap egykori vezető szerkesztőjéről (fedőneve „Szabó Tibi”) és Márkos Albert hegedűművész-zenetanárról (fedőneve „Tóth Rudi”) bizonyosodott be, hogy rendszeresen jelentett Könczei Ádám néprajzkutatóról a titkosszolgálatnak. /Rostás Szabolcs: Nem tekintette megbízható ügynöknek „Tamást” a szeku. = Krónika (Kolozsvár), jan. 16./2009. június 18.Gyimesi Éva azt látja a megkapott megfigyelési jelentésekből, hogy a Szekuritáténál példás volt az információs hálózat szereplőinek együttműködése. Ezt példázzák az 1989. június 24-től október 7-ikéig született dokumentumok. Gyimesi Éva („Elena”) és Doina Cornea („Diana”) jó kapcsolatban voltak. Florian Oprea ezredes megbízta a „Stelian” fedőnevű ügynököt, hogy bírja rá a két célszemélyt arra, hogy a jövőben ne találkozzanak. Tőkés István teológiai tanárt /”Professzor”/ kompromittálni kell, meg kell akadályozni, hogy a dolgozatai, valamint leányának, Tőkés Eszternek a dokumentumfilmje kijuthasson Nyugatra. Szabó Tibi informátornak is figyelmeztetni kellett a célszemélyt /Gyimesi Évát/, ugyanígy Lászlóffy Aladárnak és Gáll Ernőnek is, hogy ne barátkozzon Doina Corneával. – „Stelian” ügynök túlbuzgóan teljesítette feladatát, részletesen beszámolt a szekus ezredesnek. /Gyimesi Éva: Mintaszerű együttműködés. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 18./2009. július 30.Gyimesi Éva a róla szóló jelentések dossziéját megkapta a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS) 2006-ban. Egyes mondatokat töröltek, mondván, magánéleti természetűek. Ugyanakkor egy fiatal történész kutató, O. Á, megkapott olyan anyagokat, melyeknél a Gyimesi Évára vonatkozó magánéleti anyagok nincsenek titkosítva. Gyimesi Éva az iratok tanulmányozása során rájött, hogy a róla szóló első megfigyelések előbb egy Piroska nevű dossziéba kerültek, majd annak lezárása után Elena fedőnév alatt gyűjtötték tovább az anyagot. Ezeket azonban nem kapta meg. Az egyes lapokat a „szerkesztők” különböző iratcsomókból, dossziékból válogathatták össze. Ezt bizonyítja, hogy a megkapott lapok száma 278, de köztük van olyan oldal, amelyik eredetileg az 570-es számmal volt ellátva. Valószínűleg az államellenes, irredenta, egyházügyi és kémelhárítási külön dossziékban még számos irat vonatkozhat rá, de ezeket nem adták át. A megkapott dosszié töredékesnek bizonyul, hiányoznak belőle viszonylag fontos események, személynevek, akciók. Elenyészően kevés oldal szól az Ellenpontok című szamizdat ügyéről, és szinte teljesen hiányzik az 1985-ös magyar szakos végzős hallgatók közös tiltakozási akciója az erőszakos kihelyezéssel szemben. Még ebből a hiányos anyagból is kirajzolódik, hogy a spiclik mellett mennyien segítették a szeku munkáját, így például Georgeta Antonescu docens, dékán vagy Ioachim Moga, a Kolozs megyei pártbizottság első titkára. A nyolcvanas években Florian Oprea vezényelte a kolozsvári írókra, művészekre figyelő információs hálózatot. Nagyon sokan funkciójukban, nyom nélkül jelentettek, együttműködtek a titkosrendőrséggel (párttitkárok, dékánok, rektorok stb.). Részlet a Szem a láncban című kötetből. Megjelenése a KompPress Kiadónál a közeljövőben várható. /Gyimesi Éva: A dokumentum. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 29., folyt. : 30./2011. február 17.Heltait zsarolással kényszeríthette együttműködésre a SecuritateÖt éven át beszervezett informátorként tartotta nyilván Heltai Pétert a Securitate. A Magyarországon élő médiaszemélyiség állítja: 2009-ig fogalma sem volt arról, hogy hálózati személyként kezelték. Öt éven keresztül beszervezett informátorként tartotta nyilván a neves tévés személyiséget, Heltai Pétert a Securitate. Heltai állítja, egészen 2009-ig, amíg ki nem kérte a róla összeállított dossziét, fogalma sem volt arról, hogy az állambiztonság hálózati személyként kezelte. A CNSAS-tól kikért jelentések arra utalnak, hogy a szekusok megzsarolták Heltait. A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval (Szeku). A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla íródott jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta. Gáll december elején a Hírszerző rendelkezésére bocsátotta a birtokába került két jelentést, melyek tanúsága szerint Heltai 1985-ben két alkalommal biztosan találkozott a Securitate két tisztjével, Valer Rusu és Gavril Neciu kapitányokkal, akik részletesen kikérdezték azokról a barátairól, ismerőseiről, akiket az állambiztonság az ellenzéki tevékenységük miatt megfigyelt. Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal. A bukaresti archívumtól megkapott iratok: a személyi dosszié (dosar personal) valamint az informátor jelentéseit tartalmazó iratcsomó (mapa anexă) szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A feletteseiknek küldött, a személyi dossziéban olvasható értékelésekben több jel utal arra, hogy nem volt zökkenőmentes a kapcsolat. Ugyanakkor számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat. A beszervezés körülményei Heltai decemberben a Hírszerzőnek azt mondta, a román titkosszolgálat az 1980-as évek elején folyamatosan zaklatta, mert az érettségi után részt vett egy, a székelyföldi Szent Anna tónál szervezett bulin, ahol magyar zászlók is előkerültek, és a résztvevők elénekelték a székely himnuszt. Az egyik reggel a táborozókra rendőrök csaptak le, de Heltainak sikerül időben meglépnie. Ennek ellenére a Securitate tudott róla, hogy ő is ott volt, ezért többször beidézték és kihallgatták. Heltai állításait alátámasztják a személyi dossziéjába bekerült, Neciu és Rusu által jegyzett értékelő jelentések. A feljegyzések szerint Heltait már 1981-ben kihallgatták a Szent Anna-ügyben. Ez adta az apropót, hogy próbálják meg rávenni, jelentsen egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétét csak találgatni lehet –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól. „Őszinte és korrekt együttműködésre törekszem az állambiztonsági szervekkel tudván, hogy segítő tevékenységemmel jóváteszem a magam dolgait” – olvasható abban a rossz románsággal megfogalmazott, kézzel írt beszervezési nyilatkozatban, melyet Heltai Péter 1982. szeptember 29-én szignált Neciu Gavril előtt. Beszervezése előtt a Securitate a szokásos eljárásrend által előírt környezettanulmányt készített az elsőéves, történelem-filozófia szakos hallgatóról, annak barátairól, szüleiről. Tudták, hogy milyen eredménnyel fejezte be a gimnáziumot, milyen volt a magaviselete, hol volt katona, mikor iratkozott be az egyetemre, kik a szülei, hol dolgoznak, valamint hogy tagja a Román Kommunista Párt ifjúsági szervezetének, az UTC-nek. A környezettanulmány azt is megállapítja, hogy a „jelöltnek” (candidat) nevezett Heltai szimpatikus, udvarias és jól kommunikál. A Szeku arra az esetre is felkészült, hogy Heltai nemet mond: a beszélgetést a Szent Anna-ügyre kellett volna terelni, mondván, hogy csak azzal kapcsolatban lettek volna kíváncsiak újabb részletekre. A beszervezést az értelmiség megfigyelésével megbízott ezredes, Florian Oprea hagyta jóvá. Adtak a játékszabályokra A beszervezésről szóló 1982. szeptember 30-i jelentés szerint a beszélgetés a kolozsvári egyetem egyik szobájában zajlott. Az állambiztonság tisztje jelezte Heltainak, tud arról, hogy milyen tervei vannak az egyetemmel kapcsolatban, miként a Szent Anna-ügyet is felemlegette. (Míg a beszervezési nyilatkozatot Neciu „ellenjegyezte”, a jelentést már Rusu készítette.) A nyilatkozat aláírását megelőzően arról is tájékoztatták, hogy az együttműködésről senkinek sem beszélhet, nem „dekonspirálhatja” magát. Bár a kapitány hivatali bikkfanyelven írta körül, hogy mi történt a találkozón, a 19 éves egyetemi hallgatót minden jel szerint megzsarolták: a jelentés szerint ugyanis Heltai azt mondta, már sajnálja (regretă), hogy részt vett az 1981-es székelyföldi bulin, és „reméli”, hogy ez nem lesz kihatással a tanulmányi előremenetelére. „Ennek a ’kulturált’ megfogalmazásnak nyilván az lehet az oka, hogy a törvények szerint a polgárokat nem lehetett erőszakkal rávenni az együttműködésre, és a formára a Securitate is adott” – mondta a Hírszerzőnek Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. Ugyanakkor a beszervezésről részletesen beszámoló feljegyzésekben nincsen nyoma annak, hogy Heltai akárcsak megpróbált volna ellenállni. „Hozza be az egyetemi jegyzeteit” Az öt év alatt 17 találkozóra kerül sor, amelyek során egy külön vezetett tartalomjegyzék (Opis) szerint 28 jelentés született: gyakran előfordult, hogy egy találkozón több összefoglaló is készült a beszélgetésekről. A romániai állambiztonság bizonyos esetekben rendkívül precíz volt, máskor kifejezetten gondatlanul végezte a munkáját. Miközben a munkával járó költségekkel a tisztek az utolsó lejig elszámoltak, sőt még a számlákat is megőrizték, 15 feljegyzés hiányzik a hálózati dossziéból. Vélhetően elvesztődtek, legfeljebb arra lehet számítani, hogy idővel előkerülnek a megfigyeltek mappáiból. Ugyanakkor felfedeztünk egy olyan jelentést is, mely nincsen feltüntetve a jelentések tartalomjegyzékében, az Opis-ban. Ötöt kézzel írtak: a beszélgetés összefoglalóját egyes szám harmadik személyben fogalmazták („a forrás azt mondta”, „a forrás megállapította”), majd a végére ott szerepel: „Hegel” szignó. Más jelentések a Heltaival való beszélgetések összefoglalói, melyeket a tartótisztek írtak alá. Több ilyen, a tartótisztek által írt jelentés gépelt formában van meg. Néhány gépelt példány alján feltűnik az s.s. Hegel felirat, ami arra utalhat, hogy Heltai láttamozta a másolatokat is. A Hegel-dossziéból kiderül, hogy Heltai Pétert a két tiszt időközönként berendelte, a találkozókat pedig a titkosszolgálat épületén kívül, konspirációs helyeken szervezték meg. Minden találka végén megegyeztek a következő időpontban, illetve a szüleinél lakó Heltait telefonon keresték. Ha nem volt éppen otthon, üzentet hagytak: „másnap hozza be az egyetemi jegyzeteit”. „Nemtetszését fejezte ki” Az 1984-ben, 1985-ben készült két „haladási jelentés” szerint a tisztek elégedettek voltak Hegellel, azt írták, hogy hasznosak a vele folytatott beszélgetések, amelyek során „érdemi információk keletkeznek” és mindig pontosan érkezik a találkákra. Érdekes, hogy már 1985-ben jelezte a tartótiszteknek: az egyetem befejezése után ki akar vándorolni Romániából, egy magyarországi lányt készül feleségül venni. (A fellehető jelentéseket bemutató cikkünket pénteken közöljük, bemutatva, hogy a jelentések és összefoglalók nagy része elsősorban általános, gyakran semmitmondó információkat tartalmazott.) A hálózati dossziét 1987. március 16-án lezáró jelentés már nem dicséri az országot időközben elhagyó Heltait, sőt megállapítja, „esetenként az informátor személyes okok miatt nemtetszését fejezte ki, szóvá tette elégedetlenségét a beszélgetések alatt”. Igaz, öt hónappal később egy belső használatra készült feljegyzésben már úgy emlékeztek rá, hogy „jó minőségű tájékoztató munkát végzett”. A nyilvántartás szerint Rusu és Neciu számos alkalommal pénzt igényelt a Securitate kasszájából, hogy „ajándékokat” vegyenek belőle Heltainak. A dossziéban mellékelt számlák alapján bort, pezsgőt, kínai tollat vettek. Ugyanakkor sehol nem szerepel Heltai aláírása az ajándék átvételét igazolandó, tehát nem zárható ki, hogy az egyébként nem túl jól fizetett szekusok „zsebre tették” azokat. Ezek a tételek pár lejtől 300 lejig terjedtek (egy gyári munkás akkori fizetése 1300-2000 lej között mozgott). Készpénzt is akartak adni neki, de Heltai nem fogadta el, mondván meggyőződésből teszi, amit tesz. „Ez a fizetett ügynök-státusz visszautasításának lehetett egy kódolt módja” – mondta a Hírszerzőnek Piros Simona, aki azt is megjegyezte, hogy csak azok az informátorok részesülhettek fizetségben vagy más juttatásokban, akiknek a munkájával kifejezetten meg voltak elégedve. Vártak rá az előadó előtt „Nem voltam ügynök, nem állítottak rá senkire. Mikor hivatalos idézést kaptam, bementem az egyetemre, kihallgatásra. Az egyetemről vittek el, nem tudtam ellenkezni. Semmilyen konspiratív lakáson nem voltam, amikor kihallgattak, válaszoltam a kérdéseikre, de amint az anyagokból is kitűnik, érdemi információt nem kaptak tőlem. Határozottan állítom, hogy nem volt 17 alkalom, én 5 vagy 6 berendelésre emlékszem” – mondta Heltai Péter. Heltai állítja, a szekusok még attól sem féltek, hogy megjelenésükkel esetleg leleplezik, dekonspirálják az évfolyamtársai, barátai előtt. Egyébként a CNSAS nyilvántartása szerint Heltai 2009. november 20-án – tehát egy évvel a dekonspiráló okirat nyilvánosságra kerülése előtt – már belenézett a saját dossziéjába. „Többször is kérvényeztem, hogy megnézhessem, mit állítottak össze rólam, mit kezdtek azzal, ami a találkozókon elhangzott. Eleinte azt válaszolták, hogy nem találják, majd egyszer csak megkaptam az engedélyt. Elhűltem, amikor láttam, hogy informátorként kezeltek”. Heltai azt mondta, párszor szignálta az eléje tett dokumentumokat, de arra nem emlékszik, hogy aláíratták vele a beszervezési nyilatkozatot is, és soha nem érezte úgy, hogy ezek nem kihallgatások, hanem „információ-gyűjtés”. „Rusu még normálisabb volt, Neciu viszont egy vadállat volt, ütött” – beszélt a tartótisztek módszereiről. Azt mondta, az ajándékokról most hallott először, soha semmit nem kapott a Szekutól, még ha felajánlották volna, akkor sem fogadta volna el. „Óvatosabb voltam vele” „Nem szálltak le rólam, pontosan tudták, mikor hol voltam, kivel beszéltem, csak kérdeztek és kérdeztek” – mondta Heltai, aki állítja, Keszthelyit figyelmeztette, hogy ráállt a Securitate. Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta. „Péter nem volt besúgó” „Én is ott voltam a Szent Anna tónál, engem is négyszer behívtak, fenyegettek, kihallgattak, jegyzőkönyvet írtak, tudtam, hogy vele is ezt teszik, mint mindenkivel, aki a látókörükbe került. Minden beszélgetésről jegyzőkönyv készült, írásos nyoma volt mindennek, akár volt információértéke, akár nem. Biztos vagyok benne, hogy Péter nem volt besúgó, félelmetes, hogy ennyi év után a Securitate utána nyúlt és tönkretette – és ehhez a magyar sajtó, mint egy jámbor, gyanútlan eszköz a rendelkezésükre állt. Oknyomozás, tényszerű tájékoztatás, a források közlése helyett habozás nélkül belemásztak valakinek a becsületébe, – vélhetően politikai okokból – Péternek esélye sem volt kifejteni a saját igazát. A bűnösség vélelme – ez irányította a jobb és baloldali sajtót a Heltai ügyben. ” – mondta Kiss Csaba, aki az 1980-as évek elején a Heltai-családnál lakott albérletben. Kányádi Sándor – akinek fia Heltai legjobb barátja volt és szintén említésre került a jelentésekben – azt mondta, a sajtó ugyanolyan sötét módszerekkel „leplezte le” Hegelt, mint amilyenekkel a Securitate dolgozott. „A körülmények, a háttér pontos ismerete nélkül ez puszta megbélyegzés” – állította Kányádi, akit az államvédelem évekig lehallgatott, Oprea pedig rendszeresen hívogatta telefonon, hol fenyegetőzve, hol hízelegve, hogy információkat próbáljon szerezni. Ám a megfigyeltek közül nem mindenki osztja ezt az álláspontot. Többen nem is akartak nyilatkozni, mások az ügy politikai vonatkozásai miatt – Heltai dolgozta ki tavaly nyáron a közmédiumok összevonásának tervét – nem vállalták névvel a véleményüket. „Nem értem, miért lepődött meg Heltai azon, hogy botrány lett az ügyből. Abban az időszakban a Securitate embereket tüntetett el, volt, akit véresre vertek egy kocsmai elszólás miatt. Akárhogy is öt évig együttműködött ezzel a szervezettel” – mondta a Hegel-ügy egyik érintettje, aki szerint hiba lenne „átesni a ló túl oldalára és mártírt kreálni Heltaiból". Az anyag második részét pénteken közöljük. M. L. F., S. Z. Transindex.ro 2013. január 3.Stefano BottoniA SZŐCS ISTVÁN ÜGY Még egy ügynök Szőcs István ügye akkor nyerne értelmet, ha eljutunk odáig, hogy megértsük, miért és hogyan tette. Mi vezette arra, hogy (sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről. 2007 nyarán Kolozsváron egy Szilágyi Domokos-konferencia után úgy döntöttem, hogy soha többé nem nyilatkozom romániai, kiváltképp erdélyi magyar „ügynökügyekben”. Eddig tartott a fogadalom. Erre a rövid írásra Szőcs Géza közleménye késztet apjának, Szőcs István költőnek a hálózati múltjáról. Az elmúlt években a Securitate és az erdélyi magyar közösség viszonyáról folytatott kutatásaim után úgy érzem, egy kicsit tisztábban látom a kérdést, mint néhány évvel ezelőtt. És talán higgadtabban, meggyőzőbben tudok róla beszélni. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozó megfigyelési és hálózati dossziék áttanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy erdélyi magyar vonatkozásban (is) teljesen használhatatlan a romániai diskurzust uraló áldozat/tettes ellenpár. Nem azért, mert nem voltak áldozatok, ellenállók, másként gondolkodók, akiket megnyomorított és tönkretett egy cinikus és hazug rendszer. És nem azért, mert nem lett volna kívánatos – és főleg igazságos – dolog egy igazi lusztrációtörvény. De nem 2012-ben; hanem mondjuk 1990 elején, amikor még értelmet nyert a „forradalom” szó. De nem így történt, tudjuk. Ugyanaz a szekusozó és ügynököző (román; erdélyi magyar) társadalom tűrte és további tűri köztudott szekusok jelenlétét a parlamentben, a közélet minden szögletén. Mert hasznosak lehetnek. Mert régen történt már. Mert ők a „mieink”. A mi szekusaink. Mint kivülálló, nincs jogom elítélni ezt a hozzáállást. Akkor viszont legyünk következetesek, és valljuk be őszintén: a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mint azok, akiknek szenvedniük kellett. Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele. Mivel 1956 után a „magyar kérdés” a román állambiztonság egyik kulcskérdésévé vált, teljesen természetes, hogy a magyarok körében – egészen pontosan az intézményi szinten kooptált magyarok körében (egyetemek, kutatóintézetek, folyóiratok, kulturális műhelyek) – nagyobb volt a hálózati személyek aránya. Egyes munkahelyeken ma már nyugodtan állítható, hogy szinte több volt a megfigyelő, mint az aktívan megfigyelt. Mert ha nincs megbízható ember (kiben nem motoszkál egy kis magyar nacionalizmus?), akkor mindenki gyanús, és ha mindenki gyanús, megfigyelhető vagy beszervezhető. Vagy mindkét dolog egyszerre. Szőcs Géza elkésett, de üdítően rövid és méltóságteljes közleményét olvasva el tudom képzelni, milyen hosszadalmas vívódás előzte meg ezt a döntést. És milyen családi dráma. Mert ő tudta, hogy fél Erdély (vagy legalább is az irodalommal foglalkozó párszáz ember) hónapok óta tud róla, de nem beszél. Csak suttogva számonkér, mint az érintetlen erdélyi magyarság erkölcsi ítélőbírósága. Miközben senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse. Miközben senki nem veszi a fáradságot, hogy Könczei Csilla blogjára reagáljon. Elvégre az ő magánkutatásából indult ki ez a történet (is). Ő az, aki meg merte törni a hallgatás falát és szembesíteni édesapja nemzedékét, közegét azzal, amit tett. Szőcs István ügye akkor nyerne értelmet, ha eljutunk odáig, hogy megértsük, miért és hogyan tette. Mi vezette arra, hogy (sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről. Ráadásul olyan tartótisztnek, Florian Oprea ezredesnek, a magyar kérdés kiváló „specialistájának”, aki Szőcs István szomszédjaként élte el fél életét. Florian Oprea, aki anyanyelvi szinten tudott magyarul, aki felköszöntötte az „Utunk” szerkesztőjét ünnepek alkalmával, aki felnőni látta később lázadó gyermekét. Ha nem tudjuk elmondani ezt a történetet, értelmezni ezt a perverz szimbiózist, akkor semmit nem fogunk megérteni ebből a diktatúrából, és csak újabb és újabb ügynökökkel leszünk gazdagabbak. Transindex.ro 2013. november 25.R. T.IRODALOM ÉS HATALOM Még egyszer az író-besúgókról, Bottonival, Könczeivel, OJD-vel Állambiztonsági szempontból is használható irodalmi elemzések, kedélyes csevejek a szekus tiszttel, jó kapcsolatoknak köszönhető bombasiker - a legismertebb esetekről beszélgettek az ötvenes-hetvenes évekből, egy pohár bor mellett. Írók és hatalom viszonyáról, a jól ismert esetekről és személyes benyomásokról beszélgetett szombat este a Bulgakovban Stefano Bottoni, Könczei Csilla és Orbán János Dénes: azokról az írókról és sztorikról, amelyekről már olvashattunk vagy hallhattunk, konferenciákon vagy szintén kocsmákban, de mindig van helye a tovább-beszélésnek, újabb árnyalatok megvitatásának. Jelen írás nem a teljes beszélgetést adja vissza, csupán néhány téma mentén összegzi az elhangzottakat. Bottoni három esetre tért ki alaposabban: Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra és Mikó Imrére, akiknek kollaborálási története más és más. Sütő András – aki a „nagy átmenetben” felnőtt generációhoz tartozik, azok közé, akik nagyon gyorsan beálltak a kommunista pártba – például azért írhatta meg később az Anyám könnyű álmot ígért, mert a jelentéseivel ennek kedvező hatalmat és pénzt szerzett magának. Jelentéseit nem a Securitaténak, hanem egyenesen a párt felső vezetésének küldte, ami még kényelmesebbnek is bizonyult később, amikor ’89 után mindenki a besúgókat kereste, a pártvezetéssel való közvetlen kapcsolatokat kevésbé. A 300 ezres példányszámban megjelent, és egyáltalán megjelent könyv akkora hatással bírt így, amilyenről másképpen nem álmodhatott volna. Az a Sütő, aki 22 évesen már főszerkesztő volt, és az irodalmi alapnak nevezett intézmény tagja is, később megírhatta az 50-es évek falusi osztályharcát, immár kritikus szemszögből, még ha benne is volt implicite, hogy azért ma jobb. Sütő generációjával vagy a hozzá hasonló emberekkel kapcsolatban Bottoni azért kiemelte, hogy a szegény családból származó gyerekek kiszolgáltatott helyzetben voltak, nem volt olyan tudásuk, alapjuk, ami ellenszerként szolgálhatott volna; a mozgalom sodorta őket. Részben ez is vezethetett oda, hogy olyasmiket tesznek, amit később nehéz megmagyarázni, Sütő esetében ez a Földes László-ügy, amelyet nem is próbált igazából magyarázni, inkább csak elfeledtetni. Szilágyi Domokosról még nehezebb beszélni, mivel költészetet elemezni még nehezebb, mint prózát, vallja Bottoni. Az ő történetében, amelyet először 2006-ban ismertettek a sajtóval, azt tartotta a legdöbbenetesebbnek, hogy mennyire fiatal volt: az ötvenes években 19-20 évesek, gyakorlatilag gyerekek súgják be egymást, náluknál nagyobb játékokba kényszerítik bele őket. Bottoni jelenleg Mikó Imrével foglalkozik, akinek az esete különbözik Sütőétől vagy Szilágyiétól. Míg az előző kettő „noname” családból származik, Mikó tekintélyes unitárius család szülötte, jogász, majd "horthysta" képviselő és már fiatalon jelentős művet ír, nyelveket beszél. A háború után szovjet fogságba esik, itt megtanul oroszul, és hazaérkezése után a nyelvet kezdi tanítani. Szeretettel beszél az orosz (nem szovjet) népről, irodalomról, miközben egyetlen oroszul tudóként fél Kolozsvárnak ő fordítja a szovjet propagandaszövegeket, közvetítővé vélik, de az ideológiához nincs köze. Mikót háromszor szervezték be élete során. Először 1952-ben, amikor a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegették, másodjára ’55-ben, amikor korábbi kelletlen jelentései miatt újra behívták és háborús bűnperrel „kecsegtették”. ’56 után magától próbál kiszállni, de újabb bűnt követ el: a kolozsvári párttitkárnak írt levelében dekonspirálja magát, ezért kirúgják tanári állásából, de békén is hagyják többé-kevésbé. Ekkor néhány évig könyveket árul, eleinte álnéven, majd saját néven is közölhet, de nem bármiről, szakterületén például nem. A hatvanas évektől sorra „látogatják” a provokátorok, akik megpróbálnak valami gyanús félmondatot kicsikarni belőle, sikertelenül. A hetvenes évektől változik a helyzet: fenyegetések helyett játszmákat kezdeményez a hatalom Mikóval kapcsolatban, Nyugatra engedik, Amerikába utazhat. Ez viszont azt jelenti, hogy az emigrációban meg kell mutatnia, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, elvégre utazhat, szabadon beszélhet. Mindezt úgy, hogy más, Amerikába utazók, mint Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző nem mehetnek be a New York-i magyar házba, Mikót viszont beengedik, róla nem feltételezik, hogy kommunista. Mikó úgy megy bele ebbe a játékba, hogy tulajdonképpen nem kényszerítik, ekkor már majdnem nyugdíjas, könyveket jelentethet meg. Bottoni kiemeli, hogy maga sem tudja pontosan, mi miatt száll be harmadjára is Mikó, a feltételezés szerint azonban ő maga is játszmába kezd. A tartótisztjével folytatott, már-már baráti beszélgetések átiratából kiderül, hogy Mikó kérdéseket vet fel, a politikai helyzetről beszélget, visszásságokra hívja fel a figyelmet, anélkül azonban, hogy konkrétan jelentene valakiről. Bottoni szerint azt gondolhatta, hogy ebben a rendszerben ez az egyetlen fórum, ahol meghallgatásra találhat, az általa felvetett dolgok így biztosan elkerülnek Bukarestbe, ahol esetleg valami változhat is ezek nyomán. Orbán János Dénes is afelé hajlott, hogy Mikó manipulál, bánni tud a szavakkal. Szilágyi Domokos kollaboráció-története is két szakaszban történik: először nagyon fiatalon, ’56 után, barátnőjével fenyegetve szervezik be, de a második szakaszban már Bukarestben él és dolgozik, és állambiztonsági szempontból teljesen használható műelemzéseket ír, pl. Pál Lajos képeinek olyan üzeneteit tárja fel, amelyeket nem kellett volna leírni. Ez a szakasz az érthetetlenebb a történész számára is, és olyan kérdéseket vet fel, hogy ekkorra már rendszerszintű problémává vált-e a besúgás, ennyire normálissá válik-e, ennyire nehéz-e nemet mondani (miközben számos példát látunk arra is, hogy valaki nemet mondott). A hetvenes évekbeli Szilágyit már egyáltalán nem látja Bottoni, és irodalmi szempontú továbbelemzéseket szorgalmaz. Könczei Csilla a Szilágyi halálának körülményeit is fontosnak tartja, pontosabban azt, hogy szinte semmit sem lehet erről tudni, nincs egy ügyészi jelentés, nincs jegyzőkönyv. Sok szó esik a besúgókról, kevesebb a szekusokról magukról, főleg azért, mert keveset tudni róluk. Bottoni viszont külön kiemeli Florian Oprea tartótisztet – az akkori irodalmi élet legnagyobb krónikását, mondja róla derülést keltve, – akivel kapcsolatban érdekes dologra bukkant: öt nap zárkát kapott azért, mert bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatásnak vetette alá, amely után nyomban öngyilkos lett. Az ötnapi börtön után azonban karrierje töretlenül folytatódhatott. Könczei Csilla is megemlít egy olyan esetet, hogy azért kap minimális börtönbüntetést egy tiszt, mert kihallgatáskor figyelmetlen, a kihallgatott pedig kiugrik az ablakon és szörnyethal. Az írók és hatalom viszonyában a személyes érintettség is szóba kerül, ami más- és másképpen ugyan, de mindenkinél jelen van: Bottonit megrázzák a történetek, amelyeket feltár, Könczei Csilla az édesapja és családi barátok révén érintett, Orbán János Dénes maga is szembesült azzal, hogy iskolatársai továbbadták a politikai vicceket, amelyeket mesélt, így az igazgató is tudomást szerzett erről. De végülis mindenki érintett lehet, ha másért nem, azért, mert rajong Szilágyi Domokosért – plusz a történetek a jelenről is szólnak, ezek nem múlnak el nyomtalanul, mint azt Könczei is hangsúlyozza. Előjön, mint megannyiszor az ilyen témákban, hogy mennyire fájdalmas lehet feltárni ezeket az ügyeket, nehéz feldolgozni a személyes ismerősök érintettségét, dilemmák akadnak, ezért maga Könczei is még mindig pihentet témákat, nem írt meg még mindent. Van-e mentség a besúgásra – az örök kérdést és dilemmát, amely minden ilyen esetben felmerül vagy legalábbis felmerülhet, nem lehet megválaszolni. Így a szombati beszélgetésen is vegyes válaszokat kaptunk: míg OJD kijelentette, hogy nincs, mivel aki úgy tud bánni a szavakkal, mint adott írók, írhatta volna a jelentéseket anélkül, hogy bárkinek ártson vele, addig Könczei Csilla arra hívta fel a figyelmet, hogy a fizikai és a lelki erőszakkal beszervezett besúgók mellett ott volt a harmadik csoport is, akiket sosem próbáltak meg beszervezni – jó pszichológusok lévén feltehetően azért, mert tudták, hogy nincs amit kezdeni velük. Transindex.ro 2013. november 27.Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL – Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot (https://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint. Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta. Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”. – Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”. Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik, vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz. A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában. – Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”. – Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről. Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla. – Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni. Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket, csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”, mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi. A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők. Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak, a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén. Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem. – Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell. Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek? Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára. – Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk. Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 28.Ragyogó irodalmárok sötét múltjaKényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett. Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői. Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról. Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak. Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni. Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása. Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”. Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne. Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget. Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához. Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni. A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel. Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre. Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén. Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták. A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat. OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről. A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”. Varga Melinda irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
